Giorgio Strehler : Az emberi színházért ( Gondolat 1982)

Gondolatok, jegyzetek, írások a színházról

Megkímélt, szép állapot.

Giorgio Strehler 1921-ben született a Trieszt közelében levő Barcolában. A milánói Accademia dei Filodrammatici színiiskola elvégzése után színészként mutatkozott be. A világháború alatt részt vett az ellenállásban, majd Svájcba emigrált, ahol színielőadásokat rendezett a mürreni és a genfi menekülttáborban. A háború után visszatért Olaszországba és a Milano Sera című lap színikritikusa lett, majd néhány utazó színtársulatnál rendezett. 1947 tavaszán Paolo Grassival együtt megalapította a milánói Piccolo Teatrót, amelynek 1955-tól volt társigazgatója. A hatvanas évek végén elhagyta a színházat de néhány év múlva visszatért. Ma Strehler a milánói Piccolo Teatro igazgatója.

Az én mesterségem az, hogy történeteket meséljek a többieknek. El kell mondanom, mert nem tudom magamban tartani őket. Mások történeteit mesélem a többieknek. Vagy sajátjaimat magamnak vagy soknak. Egy deszkaemelvényen mesélek, társaimmal, más emberi lényekkel együtt, különböző tárgyak és fények között. Ha nem lenne emelvény, a puszta földön állva mondanám el őket, tereken, utcákon, az utcasarkon, egy erkélyről vagy az ablak mögül. Ha nem lennének társaim, elmondanám fadarabokkal, rongyokkal, kivágott papírral, vasdarabokkal, bármivel, ami csak létezik a világon. És ha az sem volna, hát elmondanám, csak úgy jó, hangosan. Ha nem volna hangom elmondanám a kezemmel, az ujjamal. Ha nem volna kezem, elmondanám a testemmel. Mesélnék némán, mesélnék mozdulatlanul, mesélnék köteleken függve, a vetítővásznon csüngve vagy a rivaldából. Bármi módon, de elmondanám, mert számomra az a fontos, hogy meséljek azoknak, akik meghallgatnak. Nem értitek, hogy a többi szinte lényegtelen? Nem értitek, hoy a mesélés eszközei csak tárgyak, ürügyek, hogy elmondhassuk másoknak, ami bennünk van? Mit beszéltek nekem színházról, moziról, vagy bármi másról? Egyetlen szál kötélen, egy téren, húsz méterrel a föld fölött, egy széken csücsülve ez is módja lehet annak, hogy elmondjuk, mire képes az ember, egyedül, ott fenn, a maga székével. Elmondani, hogy ott van, hogy egyensúlyban yan, hogy bármelyik pillanatban leeshet, de nem esik le, hogy fél, de nem mutatja, és még ezernyi más dolgot. Hát, nem értitek? Akkor valóban soha, semmit sem értettetek meg. De engem az sem érdekel, hogy megértitek-e, amit mondok. Nekem elég, ha meghallgattok.