Vona Gábor: Fekete Bárány, fehér holló

A könyv és az írás számomra mágikus, szent dolgok. Ahogy mondani szoktam, én életre-halálra olvasok. Ezért most, amikor belevágok ennek a könyvnek az összeállításába, furcsa érzések kavarognak bennem. Egyrészt minden porcikám borzong, és minden vágyam, hogy az olvasóból ugyanazt az ihletett érzést váltsam ki, mint amit belőlem meghatározó könyvélményeim kiváltottak. Másrészt már most csalódottság tölt el, noha még nem is látom a kész munkát, de tudom, az úgysem lesz olyan, amilyet szerettem volna, és úgysem lesz méltó ahhoz, amiért egyáltalán érdemes tollat ragadni. A könyv és az írás számomra tehát mágikus, szent dolgok. Aki csupán passzióból, szórakoztatásból, megélhetésből, unalomból vagy önmutogatásból ír, vagy ennek megfelelően olvas, szentséget tör. Annak lakolnia kell, az megbontja a létet, azt megveri az Isten. Írni és olvasni csupán ennek tudatában szabad. Csak remélni tudom, hogy mindaz, ami ezekre a lapokra kerül, így született. Egész életemben írtam és olvastam. Másodikosként papírra vetettem első regényemet, amelynek az - nyelvtudományi jövőm szempontjából nem túl biztató - Apu és én kalandjai címet adtam. Egy vonalas kisfüzetet töltöttem meg kitalált történetekkel, azokat rajzokkal is illusztráltam. Fejlett empatikus érzékemmel magyarázható, hogy röviddel utána az Anya és én kalandjai, valamint a Laci és én kalandjai című munkák is megszülettek, de ezeket inkább már csak sietve összedobtam, mert addigra elvesztettem érdeklődésemet a műfaj iránt. Ezekben a regényekben mindenkit lekardoztunk, ezért remélem, soha nem kerülnek valamelyik balliberális médium birtokába, mert abból minden bizonnyal azt a következtetést vonják le, hogy a Vona már gyermekként is különösen agresszív volt. Természetesen verseket is írtam, melyekben könnyelműen eldaloltam saját fájdalmam s örömem. A családi legendáriumba is bevonult egy, a vasárnapi húsleves sokkjától sugalmazott strófa: Levesen élek, mint szegény férjek. Hogy a gyermekkori kényszer hogyan válik felnőttkorban megrögzött szokássá és ragaszkodássá, az bizonyítja legjobban, hogy ma már nehezen viselem a húsleves nélküli vasárnapokat. A lényeg tehát, hogy mindig is írtam. Most is írok. És nem titkolom, halvány remény él bennem, hogy ezzel a könyvvel sikerül árnyalnom a rólam kialakult általános képet. Nem csak azokban, akik nem ismernek, csupán a híradók torzításain keresztül hallanak ezt-azt. Azokban is, akik azt hiszik, ismernek, mert belém vetítettek valamit, ami vagy igaz, vagy nem. Azért kövessenek vagy utasítsanak el, ami tényleg vagyok, és ne azért jöjjenek utánam vagy átkozzanak, amihez igazából semmi közöm. Tiszta viszonyokat akarok. Nem kergetem azt a hiú ábrándot, hogy ettől a könyvtől majd mindenki szeretni fog, őszintén megvallva, erre nem is vágyom. Ahhoz semmilyennek kellene lennem. Annál én meg többre tartom magam. Annál én hiúbb vagyok, mint hogy jellegtelenül pozitív, unalmasan kedves és svihákul semleges legyek. Nem zavar a megosztó szerep, ha az tiszta és egyértelmű. Nem érdeke tehát, hogy ellenség leszek vagy példakép. Nem az érdekel, mit szólnak majd odaát, vagy mit szól hozzá a saját táborunk. Szabadon akarok írni. Amit gondolok, amiben hiszek. Az ehhez való viszony pedig már nem az én dolgom, hanem mindenki magánügye. A fekete bárány és fehér holló valójában egy és ugyanazon jelenség két eltérő - negatív és pozitív - arculata. A fekete bárányt és a fehér hollót az köti össze, hogy mindkettő egyéniség. Önmagában ez még se jót, se rosszat nem jelent, csupán annyit, hogy az illető bizonyos, de jellemző értelemben más, mint a többiek