Egy éves Tiszafa cserje

1-3 éves Tiszafa cserje, 10-50 cm ig
cserepesek, télállóak

A közönséges tiszafa vagy tiszafenyő (Taxus baccata) a tiszafafélék (Taxaceae) családjában a névadó Taxus nemzetség legismertebb faja. Korábban egyszerűen tiszafának hívták, ám ahogy a nemzetség többi faja is ismertté vált, a közönséges előnevet kapta.

Származása, elterjedése
Nyugat-, Közép- és Dél-Európában, Északnyugat-Afrikában, Észak-Iránban és Délnyugat-Ázsiában honos, [1] így Magyarországon is. A Kárpát-medencében középhegységi faj; megtalálható például a Bükk-vidéken (Ómassa, Lillafüred), a Bakonyban (Szentgál, Herend, Bakonybél) és még sok kisebb folton.

Eredeti élőhelyén végveszélyben él, ezért a Nyugat-magyarországi Egyetem szakemberei 2011-ben az év fájává választották.

Megjelenése, felépítése
Apró vagy közepes termetű fa; tipikusan 1020, legfeljebb 28 m magasra növő fa vagy gyakran csak bokor. Koronája széles kúp alakú, a bokor termetűeké inkább tojásdad. Ormós, csavarodott göcsös, elágazó törzsének átmérője két (legfeljebb négy) méter is lehet. Fája vörösesbarna, igen kemény, tömör. Vékony, vörösesbarna kérge hosszú csíkokban válik le. A törzset a belőle kinövő, rövid hajtások időnként szinte teljesen eltakarják. Vékony, hajlékony hajtásai három évig maradnak zöldek. Lándzsás, sötétzöld levelei 14 cm hosszúak és 23 mm szélesek; a tűk a vezérhajtáson körkörösen, az oldalhajtáson fésűsen állnak.

Többnyire kétlaki, de egyes példányok egylakiak is lehetnek, sőt, ivart is válthatnak.[1][2][3]

36 mm átmérőjű porzós tobozvirágzata gömbölyű.

Magvas tobozai redukáltak, csupán magányos magkezdemény fejlődik. A 47 mm hosszú, zöldesbarna, kemény magot részben fedő pikkelyekből 6-9 hónappal a beporzás után, augusztus-szeptemberben húsos, lilásrózsaszín bogyóra emlékeztető, felül nyitott, 815 mm hosszú magköpeny (arillus) fejlődik.

Életmódja, termőhelye
Örökzöld. Lassan nő, de igen sokáig rendszeresen 5001000, egyes esetekben akár 2000 évet is megél.

Közepes hőigényű, árnyéktűrő, mezofil, baziklin növény. A napon álló példányok ágai sűrűbbek; az ilyen növény jobban is terem. Szinte bármilyen talajon megél; a meszet is jól tűri. Fiatal hajtásait főleg szeles helyeken a fagy károsíthatja. Az átültetést nem szereti, a nyesést viszont jól bírja, még idősebb részei is buzgón sarjadnak. Parkokban, kertekben szép formákra nyírható.

Pollenét kora tavasszal szórja el. Pontos korát igen nehéz megállapítani, mert idővel a törzs és az ágak is üregessé válnak, ami az évgyűrűkön alapuló kormeghatározást (dendrokronológia) ellehetetleníti. Állítólag 50009500 éves fák is léteznek, [4] de a növekedés sebességéből és a környező területek régészeti vizsgálatából arra lehet következtetni, hogy még a legidősebbek is mint például Skóciában a fortingalli tiszafa is inkább csak 2000 év körüliek lehetnek.[5][6] A délkelet-angliai Kent megye Braburn városában él egy konzervatív becsléssel is háromezer évesre becsült példány.[7] Még ezzel az alacsonyabb becsléssel is a közönséges tiszafa a leghosszabb életű európai növény. A magköpeny kivételével a növény minden része keserű és mérgező.[1][2] Az édes, ízletes magköpeny 2-3 hónapra ehető marad, így növeli a magok terjedésének esélyét. A madarak ugyanis felcsipegetik, és a magokat emésztetlenül pottyantják el. A kertészek ivartalanul, félfás dugványokról is szaporítják.