Julius Evola: A szexus metafizikája

A szexus metafizikája Julius Evola saját bevallása szerint a Második Világháború utáni legjelentősebb műve.
Ebben a művében a metafizika kifejezést kettős értelemben használja. Az egyik az, amelyet általában a filozófia metafizikán ért, vagyis általában a végső jelentések kutatása. A másik a szónak a betű szerinti értelme, vagyis az, ami túlmegy a fizikain: jelen esetben a szexuson és a szexuális tapasztalatokon. Azonban a téma kibontakoztatása során a két jelentés között természetes konvergencia jött létre. Ebben a könyvben is azt a vezérlő elvet érvényesítette, hogy az alacsonyabbat a magasabb felől magyarázza meg; a szcientista evolucionizmus ugyanis pontosan fordítva jár el, amikor az ember állatvilágból való származásának előfeltevéséből kiindulva a szexus és az eros jelenségeit lényegében biológiai alapon igyekszik megmagyarázni. Ezzel szemben Evola szerint az ember alapjaiban különbözik mindattól, ami állati és természeti, és csak akkor tartozik látszólag ehhez a síkhoz, ha elveszíti saját természetét.
Először is megtisztította a terepet a szexuális impulzus ama különböző értelmezéseitől, amelyek a fajfenntartási ösztönre és a faj Schopenhauer-féle szellemére, az örömelvre (vagyis mozgatóerőként a puszta kéjre), a hormonelméletre stb. építenek. Ő az emberi erosnak, sőt magának a szexuális élvezet jelenségének elsőleges és semmi másra vissza nem vezethető jellegét a férifúi és női princípium közötti polaritás mágnesességében látta. Ez a mámor és a rajongás egy olyan sajátos állapotát hozza létre, amely a közönséges tudatállapot áttörésével jár együtt. Az maradt hátra, hogy feltegye a kérdést: ennek az elemi mágnességnek, amely minden eros feltétele és háttere, mi a metafizikája?
A választ a biológia helyett a tradicionális mítoszban, mégpedig elsősorban az androgünoszról szóló mítoszban kereste. Ennek legismertebb kifejtését Platón Lakomájában találjuk meg. Ő ezt a mítoszt tette meg erotológiájának alapjául. Az androgünosz a teljes, osztatlan és halhatatlan lényt jelenti, amelynek széthasadása következtében a két nemhez tartozó lények jönnek létre. Végső soron az eros impulzusa a két rész kiteljesedésére és újraegyesülésére törő impulzus. Ez ama elemi metafizikai törekvés, amely meg szeretné haladni az individuum széthasadt és feltételes állapotát, és helyre szeretné állítani a lét abszolút és primordiális egységét.
Ez a helyzet a legmagasabb síkon. A szexualitás minden más formája a fokozatos involúció vagy az alászálló lépcsőfokok kifejezéseivel írható le. A sóvárgás, a közönséges élvezetvágy, a nemzési ösztön, az emberben és azután fokozatosan az ember alatt álló fajoknál megnyilvánuló általában vett állati szexualitás csupán az igazi erotikus mámor egyre lefokozottabb, materializálódottabb és eltévelyedettebb megjelenési formái. Az önmegerősítés igénye, a feltétlen igénye, vagyis az eros primordiális értelme ezekben egyre inkább elhomályosul.
Külön-külön megvizsgálta a kéj és a fájdalom viszonyát; a szerelem-halál komplexust; a szadizmus, a mazochizmus és a fetisizmus tényeit; az orgiát; a pubertás bizonyos jelenségeit; az örök szerelmet; a féltékenység és a szemérem feltételrendszerét; és így tovább. Ugyancsak megvizsgálta a szerelmesek nyelvezetének terminológiáját, valamint az ölelésre és orgazmusra vonatkozó néhány tanúságtételt.